Leültünk én és a magány
Némán beszélve egy hangtalan éjszakán
Didergő csend árasztott el mindent
csak ketten voltunk, Te és Én
Egy őszi nap ködös éjjelén
Forró leheletünk puha párával borítva minket
Mintha selyem takaróval ölelnél engem
De testembe vájtad most fagyott vágyad
megesküdtünk vérző Holdnak sugarában
Örök hűségben ezentúl támaszt nyújtunk
Kéz a kézben járva utunk
Mit kikövezett lelkem darabjaiból az évek
E kedves emlékek széttört tömegében élek
Nem félve a boldogságtól
Égő szívem, mint gyertya lángolt
De jöttél Te ismeretlenül belopózva
Magaddal keserű árnyékot hozva
Azóta vagy kedvesem mióta egy kérdés
forgatja bennem véres tőrjét
markolata forró nehéz fém
Megsebzett a mélyre szúró hideg mélység
Melyik a helyes út?
Boldogság vagy biztonság a végén?
