Előttem a sellőízű buborékoktól tajtékzó hatalmas teknő
Felettem vízcseppekké szertefoszló szürkévé fagyó felhő
Tekintetem kinyúló karja tapogatja
Domborodó hegyekkel ölelt szikla tested
Tüdőmben mintha légritka levegő kopogna
Olyan kapkodva szívom belém kristálytiszta lelked
Fejemtől talpamig ereimbe futott egy tüzes borzongás
Mint mindig ,ha csodállak Téged
Te erőtől duzzadó kedves szülőhazám.

Hajnali fényként szült meg a város
Arctalan tömegből egy kéz pofont nyújt
Tűntel te régi álom csodája életet jelentő sokszinű múlt
Kiapadt a patak forrása mára
Csak a kiszáradt medernek vagyok szikkadt maradványa  Körbevenézve látom szigorú sziklák hatalma rejti álmom
Szerinted élet ez, szerintem hétfő reggel minden ember
Mert bettoppant egy új világrend sürgető erővel
Mik tűnődő zavaros hangot hoztak és álmunkból felkeltve
Morajlo zivatarként csaptak a gyengébbre
Hol széllel szemben állva köptök agymásra
Mert szemettekkel néztek de nem láttok a távolba
És így tekintenetek egymás arctalan maszkal takart féltett titkába
Egyszeru játék e korlátokkal határolt lényetek síksága
Hol van a hely már hol magunkat mögöttünk hagyva
Egyért lettünk magasabban összekapcsolva
Léteztél és létem tőled lett több napról napra
Saját magamat uraltam veled természet anyja
Kerestelek hogy vissza adjam toled kapott legdrababb ajandekom
De elfaradtam, mint az őszi napsütés délutan négykor a kálvinon.

Hogy mi jár a fejemben?
Az a hosszú délután amikor magamat kerestem.
Meg az a rövidke pillanat mikor rájöttem, hogy elvesztem.
Meg mikor elhallgatott bennem a belső hang,
világot megérteni vágyó naiv agy.

Mikor választottam a valóságot helyetted,
És tértem le az ösvényről mellőled?
Mikor lettem Egy a társadalmi fogságban,
És tették rám a bilincset a megalkuvó világban?
Mikor léptem rá a társas magány útjára,
És a Mi helyett az Én vezérelt foszló öntudatára?

Mint egy apró gyöngy a nyakláncon, ha leszalad
Elindult és megfutott az áttétes folyamat.
Bennem elhallgatott a szó, mint sírni nem tudó depresszió
Csend lett belül, nem zakatol a kérdés fejemben
Mert elhalkulni kellett a néma tömegben.

Remény kis szikrája pislákol még valahol a sötétben
De lángra kaphat- e még az eltemetett életben?

Ma is elaludtam.
Úgy 30 napja alszom.
Ekkor kezdődött el az ősz.
Azóta élek éjjel, a csodaországomban,
hol átnyúlok álmaim tükrén
és, mint utolsó csepp a zuhanyrózsán
várom, hogy belemerüljek ismét a lefolyóba,
mint minden zuhanyzás utáni estén.
Sikerült megint,
ott vagyok a kedvenc filmemben veled.
Nem lélegzünk, nem vagyunk éhesek
és nincsen egyéb szükségletünk
csak az érzés, hogy most élhetünk.
Aztán jön valami berregés a bal fülembe.
Egyre jobban zúg.
Azt hiszem egy vonat közeledik felém álmomban.
Lenyomom a szundi gombot.
Lenyomom még egyszer.
És még egyszer.
Nem is tudom hányszor...
Akár egy unalmas előadáson
merengve az élet fontos kérdéseiről, 
hogy az a falevél ami a padlón hever
vajon tavalyról maradt- e itt
vagy az imént hozta be valaki 
nem is sejtve, hogy azt őszt hordozta a talpán.
Érdekes.
Hopp! Kizökkent egy hang!
A nevemet hallom és egy félig értett kérdést
egy latin szó birtokos ragozásáról.
Így csap belém minden nap reggele
mikor az ébresztőm szól.
Felülök. Pislogok.
Dél van és csend,
és mégis a fülemben cseng a déli harangszó
egykedvű éneke.
Ilyenkor mindig elkap az érzés, mintha az idő megállna
egy percre a légüres súlytalan térben.
Ránézek okos telefonom órájára.
1 perc alatt 10 perc történt.
Túlélek.
Kötelesség.
Emberek.
Séta.
Egyedül.
Haza.
Az íróasztalomat nézem.
Fáradt sárga, fa utánzat, lakkal meg hideg fém lábakkal.
Olyan érzést keltenek, mint a régi BKV buszok fém fogantyúi
amiket télen kesztyű nélkül megfogva beleborzongtunk.
Rajta egy lámpa, energiatakarékos olcsó, fehér fénnyel.
Meg a kinyitott tankönyv
amitől okosabbnak kéne lennem holnap, mint ma.
A némaságot harapni lehet.
Rászállt egy muslica épp az M betűre.
Vajon milyen lehet az élet egy muslica szemén át?
És vajon tudja-e különleges voltát, hogy csak 4 kromoszómája van?
Nem tudja... biztos, hogy nem tudja.
És mégis boldog.
Érdekes.
És akkor belenyilall a felismerés agyam szürkeállományába, hogy hiányzol!
Hogy annyira hiányzol, mint saját magam előtted.
Hogy tudom miért van csend körülöttem.
Hogy miért nézem a muslicát az M betűn.
Hogy miért veszek el egy falevélben...
Mert irreverzibilis kölcsönhatásban működött a kémia kettőnkben.

Leültünk én és a magány
Némán beszélve egy hangtalan éjszakán

Didergő csend árasztott el mindent
csak ketten voltunk, Te és Én
Egy őszi nap ködös éjjelén
Forró leheletünk puha párával borítva minket
Mintha selyem takaróval ölelnél engem

De testembe vájtad most fagyott vágyad
megesküdtünk vérző Holdnak sugarában
Örök hűségben ezentúl támaszt nyújtunk
Kéz a kézben járva utunk
Mit kikövezett lelkem darabjaiból az évek
E kedves emlékek széttört tömegében élek
Nem félve a boldogságtól
Égő szívem, mint gyertya lángolt
De jöttél Te ismeretlenül belopózva
Magaddal keserű árnyékot hozva

Azóta vagy kedvesem mióta egy kérdés
forgatja bennem véres tőrjét
markolata forró nehéz fém
Megsebzett a mélyre szúró hideg mélység
Melyik a helyes út?
Boldogság vagy biztonság a végén?

Miért nem érzem azt, mint rég?
Köztetek járva az embertelenség
bilincse fogja csuklómat leláncolva
A múlt rabságában táncolva

Nincs itt már semmi szép
Nem vár engem szebb jövőkép
Mert a valóság ez, mind mondjátok
Ebben múljon víg fiatalságom

Nézd! A virágok hervadnak mellettem
Mik egykor színtől pompázva nevettek
Ma már utolsó cseppnyi vizüket kortyolják
Tudva, vár rájuk a megváltó szomorú-víg halál

De Én még itt vagyok, Én még küzdenék
Szivárványszín kertet szeretnék
Még bennem van egy utolsó szikra
De egyedül meggyújtani remegő kezem már nem tudja

Hát hadd forduljak most hozzátok Ti lelkesek
Akik mindig tudjátok merre a helyesebb
Mondjátok és megteszem értetek
Fejemre húzom én is  sapkát- Ég velem!

Csak a nagyváros hangtalan zaját hallani most
Autók, buszok, emberek, mi, és a Nap egy görbe tükörben tetszeleg
A lágyan suhanó kopogó kipufogók
Ezek között élve csodák rejlenek
Miket nem látnak a hangtalanul csüggedt tekintetek
Fordulj feléd mikor a zaj már túl nagy melletted
Mert napról napra érzed, hogy elveszted így az életed.

Fut a világ maga előtt, de néha meg kell állni egy percre
belecsodálkozni a végtelenbe
Csiklandozó napsugár hadd csókolja kebledre a rúzsát
Állj ki úgy, mint művésznek a múzsák,
Hisz apránként méri fel a tested ez a festett égi kép
Végül behatolva beléd az elméd rabként érzi már a véget
Ki vagy? Ha a kozmosz túl nagy. Agypályáidon a kérdés éget,
mint legjobb drog úgy hat a saját éned
Mikor a rácsodálkozás a Véges - Végtelenre arcon csap
Csak akkor derül ki, te itt ki is vagy.

A szomszéd szoba unalmas hangja szűrődik át a vékony falon
Éjfél van, a tv bizsergető muzsikává erősödött a nyári alkonyon
Tücskök múlandó boldogságának zenéjét perzselő szél a szobába hozza
Álmos órákon merengő tekintetem a mélyszínű ég vonzza
Fel az égi óceánra hol valami sejlő fátyolfelhő alakot rajzol a világra
Egy egyszarvú alakját, már sebesen tovább is áll
Jön a következő kép, egyre lejjebb a sötét
Az alak: talan, nem látom tisztán
Mint elkendőzött igazság elveszett a valóság
Tovalibbenő barna talaj a láb alól kihajt
Súlytalan lett testem már a suttogó tv sem zavar
Eltűntem. Eltűntem egy ismeretlen filmben veled együtt
Selymesen fogva kezünk el nem eresztjük
Így kaptunk szerepet egymás szeszélyes történetében
Ez végtelen most, akár a homokízű sivatagi vihar
Nincs idő, nem érzékeljük nyomasztó múlását
Egy térben én, te és minden elképzelhető
A színes fantázia világ illata színesre festett mesébe illő
Még tart, még itt vagyunk, még emlékszünk egymás arcára
Még maradni szeretnék húzó lánctalpak dacára
Mik földhöz döntenek, ha hagyom
Időtlen időkben piros szívem csak ebben ragyog
Felébredtem.