Eltűnni a magánynak homályában
Égő cigicsikk utolsó hamujában
Rajzolva táncot most a félelem
Elkendőzött mosolyként ténfereg
Veled együtt bújt a lelkem kapujába
Benyitott egy vész jósló szenvedély a nyomában
Fájó csoda mi megjelent rajtam
Hová menjek súgd meg halkan
Zúgó csenddé vált most a ködös éj
Álomképet hozó bolondos kéj
Múlik a virágszirom csoda színe
Előtűnik már a semmi kemény köntöse
Míg éjt virrasztva vártam vigaszra
Szívünket cseréltem kőből készült hamis utánzatra
És elrepült a mámor hullámzó zaja
Vége lett az estének minden múló pillanata
Belénk temetve vár újra az élet
Köröttünk a tánc dallamra ismét feléled
Addig a szürke ködben ázott lelkünk
Nap mint nap sajgón megsebezzük

Lennék vízcseppen csúszó hang
Téli éjbe nyúló hideg fagy
Lennék mondatban egy rag
Mit sem tudó gyermeki agy
Lennél Te és lennék Én
Te lennél a megértés
Én a következtetés
Lennénk egymás, és lennénk más
Mi lennénk, ha lehetnénk
Együtt és külön a világ közepét meglelnénk.

Egyszerű idegtépő táncot járnak
semmitől élő veszett lelkű árnyak
lánctalpaktól rögzített földön élő árnyak
minden nap belépve saját pocsolyába
míg végül elillan a koszos víz
maguk után maradandó kárba nem vész
körforgásban gyötrődő agyunk lépni lenne kész
de félig bedarál eme világtól sajgó félsz
lépj előre kettőt
hagyd magad mögött mi meddő
és keresd álmod végtelenjét
mert az alagút végén meghökkentő
igazságra lelsz Te folyton kételkedő.

Ugyanazon rendszer, ugyanolyan arcok
gondolatot elnyomó nagyvárosi sanzon
létért mozgó tudattalan hangyatömeg
futópályán lerakott apró szürke kövek
találkozó tekintetek titkos játéka
mesés világunk suttogó kis kapuja
de lenéző magányos szemek révednek
képernyőre írott szövegbe tévedve
húz sapkát a sok infó fogaskeréktől hajtott eszekre
kívánatos kényszer teszi rá bélyeget az egyedekre
póker arcok helyett az emotikonok diktálnak
érzelmet zárva tartva egymásnak irkálnak
függőségünk fogságának társasjátékában
mi vagyunk az apro bábuk egy elnyomó világban.

Fagylaltkehely vagyok, mindenféle ízzel
és Ti kanalaztok belőlem erőszakos kézzel
mert mind tudjátok mit akartok
sebzett szívetek velem foltozzátok.
Körbenézek és csupa okos arcot látok
kár,hogy magatoknál tovább nem láttok
bővül veletek a világ, mind többen vagytok
magatok után apró foltot sem hagytok.
Lépésből körbe tánc lesz a lét
lehetőségek kosarából váltogatva kérsz
sötét sapkát fejedre húzva nyugodni térsz.
Engem meg fojtogatva bilincsel meg eme egyszerű lét
felébrednék a nyílt titkok csodás tengerén
álmodni reményt, értéket, észt
helyette mókuskerékből nap mint nap hazatérsz.

Széttépett szívhuzat a kéjtől csorgó öntudat
szabálytalan rendszerben álltál eddig egymagad
a színes zűrzavar benned volt a maszk alatt
ketrecbe zárva építettél köréd ólom falat

Tudatod börtönébe libbent most a pillangó
színes táncával körbekarolva kacsintott
elindult egy sajgó hatás, a lavina megfutott
jégből bomló vízcsepp derűs félelmet olvasztott

Kinyílt a bizonytalanság áttetsző kapuja
tétova elméd száll ki épp rajta
de a tested láncai húzzák vissza
mi bolyongó édes létbe vágyó alakod bojkotja

Elnyomott gondolatok korlátolt világa
rosszul működő gépezet hibája
eljött a szürkével fedett belső álom próbája
kongó vészharanggal csengő döntés órája

Mikor bedarál a világ zaja néha ordítanom kell
felemelt kézzel üvöltöm engedj már el
Ingó ladikon sodródó túlélők vagyunk
egymást felfaló utolsó tanúk
Élve jatszva meg a napi szerepet, mikor
bódító tébolyba lépünk keresve szerelmet
Eltelt időben meggörbült tér az éjszaka szava
ma van a most már nem tudod mikor térsz haza
Csenddé válik a pezsgő lüktetés
erekbe szalad vértől ázott feledés
Félédes boromba kortyolva mennék tova
félig teli vagy üres? Már mindegy kinek, hova
visz életet, lelket, szerelmet... embert
Az elutasításból fakadó gyöngyszemet
kebledre vetted
Vagy beőröl és beőrűlsz vagy
lepergő könnyű esőcseppeken táncolva
nevető gyerek szellemet adsz lelketlen kedvteleneknek.

Ott legbelül, hol hallani lépteim zaját
érezni még valóságom pislákoló szikráját
Teli tánccal, vízzel, zenével
kedvesen szóló épp elmével
Harmatos tavasz van a kertekben
virág nyílik szelíd emberekben
De kell a kabát, az mindig kell
megvédeni lelkem remegő testeddel
Takarni ,ha jön a tél, mi rögvest visszatér
és jeget hoz újból majd a nefelejtsre,
hogy emlékeztessen a szépség múlandó ne felejtsem.

Mindenkit elkap ez a flash
Ez a mocskos Budapest.

Zsibongó utca szélén állva
Szomjoltó ürességet fejedbe zárva
Nyílik a paradicsomnak világa
Hol elfedett a társas magány hatása.

Tegnapi gondolatok foszlánya
Mára mámorszagú éjnek talánya.

Lassú, megfoghatatlan tér
Körbe, körbe járva önmagába tér
Csenddé válik a lüktetés
Széttér a föld, ég, ész.

Andalogva fejedbe visszamész
Kívül -belül sötétség a semmiség
Elnyomott várakozás lett a holnapi harctér