Egyszerű idegtépő táncot járnak
semmitől élő veszett lelkű árnyak
lánctalpaktól rögzített földön élő árnyak
minden nap belépve saját pocsolyába
míg végül elillan a koszos víz
maguk után maradandó kárba nem vész
körforgásban gyötrődő agyunk lépni lenne kész
de félig bedarál eme világtól sajgó félsz
lépj előre kettőt
hagyd magad mögött mi meddő
és keresd álmod végtelenjét
mert az alagút végén meghökkentő
igazságra lelsz Te folyton kételkedő.